Weboldalunk használatával jóváhagyja a cookie-k használatát a Cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében. Elfogadom
Termékek Menü

Jaksity Kata az újrakezdésről

Jaksity Kata az újrakezdésről

Életét számtalan súlyos tragédia kíséri. Jaksity Kata elvált, egyedül maradt három gyermekkel, édesanyja megbetegedett. A modell, műsorvezető, dokumentumfilmes, és a Sorslámpás Egyesület elnöke, keményen dolgozik azon, hogy ereje legyen a nehézségek leküzdéséhez. Jaksity Kata többek között arról beszélt az okvagyok.hu-nak, hogy 2019-ben is OK szeretne lenni. 

OKvagyok.hu: Amikor valaki rád néz egy életerős, mosolygós, vidám nőt lát. Aki azonban utánad olvas nem csak vidám és szívmelengető történeteket talál rólad, bájos gyerekfotókat, jótékonysági eseményeket, – melyeket te magad szervezel - hanem tragédiák sorozatát, amelyből egy is elég lenne az embernek egy életre, Te pedig ezeket egymás után kapod. Honnan az erőd, amelynek segítségével mindenen túl tudsz lendülni?

Jaksity Kata: Elsősorban a gyerekeim adnak erőt mindenhez, belőlük építkezem, töltekezem. A hétköznapi örömök azok, amelyek nélkül nem lennék önmagam, bár ez nagyon nehéz is tud lenni, hiszen a családról való gondoskodás leszívja az ember energiáját – nem fizikálisan fáradok el, hanem mentálisan, de ezek a napi rutinok adják az erőt ahhoz, hogy újra és újra talpra álljak, hogy leküzdjem önmagamat, a problémáimat. És furcsa ellentmondás az is, hogy hiába fárasztó a gyereknevelés, a tennivalók megszervezése, kivitelezése, fejben tartása, az egészre való odafigyelés, ezek a tennivalók egyben fel is töltenek. Nagyon jó érzés tudni, ezt is megoldottam. Nagyon sokszor bosszantott, és bosszant ma is az, amikor a férfiak – vagy bárki, akinek nem feladata egy, két, három gyerek, háztartás, ellátása, koordinálása – megkérdezi: te meg miben fáradtál el, hiszen egész nap itthon voltál?

 

OK.: Mi az számodra, amiből soha nem engedsz, amire mindig szánsz időt, hogy újra és újra felépítsd önmagadat? Hogyan töltekezel?

J.K.: Az énidőmből nem engedek. Hiszem, és vallom, hogy mindenkinek szüksége van erre. El kell tudni engedni magadat, tudnod kell saját magadra koncentrálni. Nálam ez a heti egy óra masszázs, amikor távozik a szervezetemből minden negatív, a stressz, a rossz dolgok. Az „énidő” óriási erőt, energiát ad. Ilyen számomra még a jóga, a befelé figyelés, a meditáció. Ez kell ahhoz, hogy újra és újra neki tudjak állni a napi rutinnak. Ezek az órák, percek töltenek fel.

OK.: Volt-e olyan esemény, próbatétel az életedben, amikor azt érezted ezt már nem bírod ki?

J.K.: Van egy kedvenc mondásom Bob Marley-től: "Fogalmad sincs róla, hogy milyen erős vagy, egészen addig, amíg nincs más választásod, mint, hogy erős légy " És ez bebizonyosodott az életem során többször is. Az első ilyen komoly sokk, és megrázódtatás az első gyermekem elvesztése volt, aki orvosi műhiba miatt halt meg. Akkor éreztem azt először, hogy összeroppanok. Aztán talán már másnap tudtam, úgy tudok ezen a szörnyű tragédián túljutni, ha minél előbb szülök egy gyereket. Előbb azonban fel kellett épülnöm testileg-lelkileg is. Ez viszonylag könnyen ment, hiszen fiatal voltam, és erős. Azzal biztattam magam lesz még gyerekem, nem is egy. A legfájóbb a mai napig ebben a szörnyűségben, hogy nem tudtam eltemetni a kislányomat, és nem tudok a sírjára virágot vinni. És hát… Az elmúlt két évben bizony nem hordott a tenyerén a sors.

A családban mindenkinek meglett a saját tragédiája. Elváltam, egyedül maradtam három gyerekkel. Édesanyám a legfőbb segítségem megbetegedett, és több műtét/életmentő műtét után tolószékbe kényszerült. Nagyon bízunk az orvosokban, hogy ez még visszafordítható, bíztatnak is minket, de a magyar egészségügy rákfenéje, hogy csak tavaszra kapott időpontot a talpra állító műtétjéhez, és attól tartunk, addigra olyan mértékű lesz az izmaiban a sorvadás, hogy nem marad esélye a gyógyulásra, a legjobban pedig az aggaszt, hogy édesanyám kedve megy el a sok fájdalom miatt a küzdéstől. Én mindennap megküzdök érte, de félek ez már kevés lesz.

A házat, amelyben éltünk a férjemmel, el kellett adnunk, és a szüleimét is – amely nem volt akadálymentesítve – eladtuk, és közösen kezdtünk építkezni, remélem, heteken belül a közös otthonunkba költözünk. Az építkezés is nagyon kimerítő dolog volt. Sajnos belefutottunk sok becstelen, és gátlástalan kivitelezőbe, akik kihasználták a jóhiszeműségemet, a naivságomat.

Korábban a bátyám gyermeke egy nagyon gyors lefolyású betegségben hirtelen meghalt, ez anyaként számomra felfoghatatlan tragédia, így az átlagosnál jobban féltem a sajátjaimat is. Az első szokatlan tünetnél aggódni kezdek, és nyáron beigazolódott, hogy nem feleslegesen. A kislányom Jázmin Lyme-kóros lett, de szerencsére az állhatosságomnak, hogy nem nyugodtam bele az első bizonytalan szakvéleménybe, és orvostól-orvosig vittem, míg végül meglett a helytálló diagnózis, zajlik a kezelése és remélem, hamarosan teljesen felgyógyul.

OK.: A válás senki számára sem könnyű dolog. Hogyan dolgoztad fel magadban azt, hogy olyan sok próbálkozás után végül is nem tudtad megmenteni a kapcsolatodat a férjeddel?

J.K.: Nagyon padlóra kerültem, mikor a férjem egyszer csak kisétált az életünkből. Nyilván voltak ennek már előjelei, de akkor vált valóságossá, mikor kiköltözött a közös házból. Összeomlottam, egy napig engedtem az önsajnálatnak, ott álltam teljes kétségbeesésben. Másnap reggel azonban fel kellett kelnem, mert az élet ment tovább, reggelit kellet készítenem a gyerekeknek, és bele kellett vetnem magam a napi rutinba. Ez nagyon erős motiváció volt. Az járt a fejemben, a gyerekek nem láthatják, hogy összeomlok, nem láthatják a fájdalmamat, nem akartam megrémíteni őket. Sok mindent megbeszéltem a fiúkkal, hiszen természetesen voltak már előjelei a szakításnak. Tudtak a köztünk lévő problémáról, és a koruknak megfelelően meg is beszéltük azokat. Azt vallom, nem lehet mindentől megóvni egy gyereket. A bizonytalanság gyilkol. A biztos rossz tudása jobb, mint a bizonytalanság. Sokan csak játsszák a színjátékot, minden rendben van, pedig a gyerekek nem ostobák, érzékelnek mindent. Mi a férjemmel kiraktuk a kártyákat az asztalra, nálunk nem volt elhallgatás, takargatás. Beszéltünk/beszélünk az érzésekről és ez nagyon sokat segít a feldolgozásban is. Mindig az jár a fejemben, nekik ebből nem szabad, hogy káruk legyen.

Az ember sokszor lehasal a földre, és szükség is van rá, hogy engedjen a bánatnak, a szomorúságnak, a gyásznak, De mindig találni kell újabb motivációt, amiért újra és újra fel kell kelni, amiért érdemes a pizsamát ruhára cserélni reggelente. Nálam a hajtóerő az volt, hogy hamar új feladatokat kerestem magamnak, lekötöttem magamat, és ez nem csak a gyerekek rutinszerű ellátásából állt, hiszen az természetes, hanem saját magamnak tűztem ki új célokat, hittem benne, hogy van tovább, és minden rendben lesz. Ahhoz, hogy jól legyek kell az erő, kellenek az új feladatok.

OK.: Te mindig talpra állsz, van erőd újra építeni önmagadat: miből, hogyan?

J.K.: Az erőmet a jótékonykodás, a jó szolgálat sokszorozza meg. Ezek az események hihetetlen mágikus energiát adnak, ebből töltekezem. Amikor riporterként rábukkantam bizonyos témákra, azt vettem észre, hogy nem tudok túllépni és nem is akarok az adott problémán. Tenni akartam. Tudatosan használom a médiát, hogy olyan ügyeket, amiket megpróbálnak szőnyeg alatt tartani, és amelyek sokakat érintenek – felkaroljam és kivigyem a nyilvánosság elé. Ilyen például a bántalmazott nők ügye. Nekem ez szívügyem. Nem kötelességből csinálom. A jótékonykodásban kiélhetem a kreativitásomat, irányt mutathatok, és segíthetek emberek életén.

 

Jaksity Kata modell, műsorvezető, dokumentumfilmes, számos jószolgálati misszió vezetője. A Sorslámpás Egyesület elnöke, amely a hátrányos helyzetűek, fogyatékkal élők, szegények megsegítésére, sorsának javítására jött létre. Elvált, három gyermek édesanyja. Több diplomája is van, négy nyelven beszél.

 

OK.: Mi a legfontosabb eszköz a kezedben a mentális jólléthez? Mindenen túl lehet lenni?

J.K.: Azt gondolom, szerencsés alkat vagyok, ha le is padlóz valami először, akkor is nagyon gyorsan tovább tudok lépni. Ez nem jelenti azt, hogy elfelejtem a dolgot, sőt. Nagyon sokáig emésztem magam és hordom magamban a bánatot, meghagyom a gyászt egy kis időre magamnak – bár vannak, akik szerint túl kevés időt szánok a folyamatnak – de közben el nem hagyom magam. Megyek tovább előre. A legfontosabb, hogy mindig legyenek álmaim, ötleteim. Amikor, másnap felkelek, már azon gondolkodom, hogyan is tudom azokat megvalósítani, és hozzá fogok minél előbb. Így történt akkor is, amikor megszűnt a műsorom.  Megszerveztem a régóta dédelgetett tervemet, a kerekes székes modellek bemutatóját. Egy ilyen volumenű rendezvény egész embert kíván, óriási erőfeszítés, hiszen pénzt nem sokat tudtam bele tenni, így maradt helyette a munka, a kapcsolataim. Ha akkor bezárkózom, és sajnáltatom magam, azzal semmit nem értem volna el. Mindig ott kell lenni a köztudatban, tudatosan építkezni, építeni a kapcsolatokra, és az hozza magával a jó dolgokat, a pozitív változásokat.

OK.: Az egyik szívügyed a bántalmazott nők segítése. Hogyan tudod az erődet, energiádat átadni ezeknek az asszonyoknak?

J.K.: Sajnos nem minden esetben tudok segíteni, és nem mindig happy end a történet vége. Ha valakinek segíteni akarok, és azt veszem észre, hogy nem hagyja, akkor azt el kell engedni. Ha ő maga nem akarja a változást, akkor nem lehet rajta segíteni. Azzal lehet a legtöbbször támogatni őket, hogy figyelmet kapnak, hogy elhiszem a történetüket – mert sokszor az a baj, hogy annyira képtelen dolgok esnek meg velük, amelyet sokan el sem hisznek. Ezek a nők részt vesznek egy tanfolyamon, megtanítjuk felállni őket. Mankót nyújtunk nekik, abba kapaszkodhatnak, de saját maguknak kell felállni, és megtanulni talpon maradni. Azt gondolom, ha valaki mástól várja a segítséget, ha felállok helyette/felállítom, és nem csak irányt mutatok, akkor az illető újra és újra el fog esni, mindaddig, amíg meg nem tanulja, hogyan álljon meg a saját lábán. 

 

 

OK.: Kata, te OK vagy?

J.K.: Azt hiszem igen. Nagyon sok mindent tanultam az elmúlt időszakból. Erős vagyok, mindig minden helyzetben fel tudok állni, ehhez óriási erőt és motivációt adnak a gyerekeim s megtanultam azt, hogy nem mások fogják megoldani a problémáimat, csakis önmagamra számíthatok. Azonban beláttam azt is, a baráti segítséget, amelyik önzetlenül érkezik, el lehet és el is kell fogadni, és lehet, hogy adott pillanatban nem tudom viszonozni, de tudom, hogy alkalomadtán kerülhetek olyan helyzetbe, amikor én tudok adni.Mindig kell, hogy legyenek céljaim, terveim, hogy kellenek az újabb utak, az új lehetőségek ahhoz, hogy tovább tudjak lépni. Küzdelmes dolgok ezek. A legfontosabb mégis az, hogy a felhők fölött mindig süt a nap, és hiszem, hogy ez a nap kezd rám sütni.

Eisen-Kiss Erika